Jelen történet kezdődhetne azzal, hogy Stollár Rita vett egy francianadrágot, de úgy is, hogy Podhorszky Tamás állást keresett, Bogdán Melinda pedig konzulens tanárt. Mindazonáltal protokolláris okokból leghelyesebb ott kezdeni, hogy Gábriel arkangyal munkaköri vétséget követett el.

    Az úgy volt, hogy a mennyei kar elöljárója kényelmesen elhelyezkedett egy akkurátus felhőcskén, lábát kinyújtva szárnyával legyezgette magát, aztán, mit tagadjuk, kicsit elbóbiskolt, az alvást szimbolikusan értve, hiszen az angyalok tisztán szellemi lények, ergo nem szoktak aludni, de teljesen olyan volt, mintha elszundított volna. Az alantasabb rangú angyalok kecsesen arrébb röppentek, a szentek kellő tisztelettel kanyarodtak másfelé, s még a lelkileg legszegényebb közüdvözültek is tudták, hogy csendesebben kell zengeni a halleluját. Rangbeli társai, Michael és Rafael arkangyalok együttérzően mosolyogtak, így megy ez, az öreg harcos a világ kezdete óta egyfolytában dolgozik, ráfér egy kis pihenés.

    Gábriel arkangyal álma, vagyis inkább felszínes szendergése természetesen csupán pillanatokig tartott, felütötte a fejét, kihúzta magát, s mélyet sóhajtott.

    Ez volt a hiba.

    Az arkangyal ugyanis — munkakörének megfelelően — kezében szorongatta a végítélet harsonáját, s hogy, hogy nem, a sóhaj szellője kicsiny, alig hallható zörejt csalt ki a hangszerből. Nagyobb baj nem történt — derítette ki utóbb a szeráfi vizsgálat —, a világ különböző részein néhány tucat kétkedő megtért, egy gonosz államfő szívrohamot kapott, húsz szabadgondolkodó keresztet vetett, számos bűnös és parázna pedig soron kívül a Legfelsőbb Bíró elé penderült.

    Persze mindenre volt materialista magyarázat is.

    A túlsó világon lett némi felfordulás, a purgatóriumból többeket soron kívül át kellett adni a mennyei, illetve a pokolbeli hatóságoknak, kit mely hely illetett érdemei szerint, de az apokalipszis lovai csendesen ropogtatták a szénát, lovasaik tovább szunnyadoztak, így aztán Gábriel arkangyal némi Legfelsőbb Dorgálással megúszta gondatlanságát.

    Senki sem vette észre — pedig nem lett volna szabad még rövid időre sem titokban maradnia -, hogy Podhorszky Soma, a régvolt Pesti Hírlap hajdani tárcaírója minden különösebb felhajtás nélkül feltámadt. Hogy odafönt nem tűnt fel, érthető, a purgatóriumi események lekötötték az adminisztratív apparátus figyelmét, ám a mi szféránk is csendes maradt, nem futottak össze riadtan álmélkodó emberek, a bíborosi kollégium sem tartott rendkívüli ülést Rómában, holott Podhorszky nem csupán feltámadt, de diszkrét igyekezettel ki is mászott szomorúfüzekkel ékes sírjából.

    Podhorszky Soma természete szerint úgy általában semmin sem csodálkozott, így azon sem ütközött meg, hogy öröknek szánt szunnyadása röpke százegynéhány évig tartott csupán. A temető útján csúf tócsa hevert, futólag megnézte magát, ha már csoda, legyen kövér — vélekedett, így nem lepte meg az sem, hogy elhasznált teste helyett — hisz’ ép testtel nem való sírba bújni — jó karban lévő fess porhüvelyt viselhetett el, kényelmes, feltehetően divatos úri öltözékbe bújtatva, kezében uszkárfejes spanyolnád pálca hívta sétára. Más dolga nem lévén el is indult, próbálgatva új testét és régi érzelmeit.

    Mármost Podhorszky melankolikus, méla úr volt a maga idejében, lehajtott fővel, kavicsot rugdosva járta a világot — akkoriban spleenesnek mondták állapotát —, s írni is csak akkor írt, ha a redaktor úr fizetésmegvonással fenyegette. Miért is írt volna, nincs új és jó a nap alatt, vallotta nem túl eredetien, de tán nem oktalanul.

    Ahogy körülpillantott a sírkertben, melankólia ide vagy oda, bizony megrendült, mert bár tudta, annyi év után egyetlen kortársával sem találkozhat — tán nem is baj -, de a közeli mohlepte köveken ott látta principálisa és egynémely nevesebb pályatársa nevét, kissé odébb Kossuth kriptáját is felfedezte, s egy repkénnyel futott kövön megrendülve olvasta nagy szerelme — mondjuk egyik, de talán legfontosabb kedvese — nevét. Fáradt félmosollyal megrázta a fejét, nem a magány, a végtelen és immár történelmi egyedüllét rendítette meg, ugyan, ő már akkor is magányos volt, amikor a kávéházban elmélkedett a kutyanyelv fölött, tollal a kezében, szivarral a szájában, avagy a Fekete Hollóban itta a jeges sert vidám cimborák és kevésbeszédű költők karéjában. A beteljesültség fanyar érzése lepte meg csupán, hisz’ mindig arra vágyott, hogy csendes szemlélődéséből semmi se zökkentse ki soha, s ím, elkövetkezett ez is.

    Hogy könnyebb legyen a kontempláció, már ami a praktikus körülményeket illeti, egyik zsebében kötegnyi érvényes bankó lapult, másikban hatósági irományok, amik nélkül az ember jogszerűen ugyebár nem létezhet. A rendkívüli helyzetben is jól működő arkangyali hivatal szellemi útravalóval is ellátta, így tudta, hogy a nagy, kék, önmozgó társas-jármű neve automobilomnibusz, röviden és rossz latinsággal autóbusz, szó szerinti magyarsággal magátolnak, az úttestre lépni veszélyes és a dohánybolt az mostan a trafik neve; még értette is az új világot, amennyire érthető az egyáltalán.

    Noch da zu, ahogy azt annak idején mondották volt, kisétálván a temetőből a Fiumei útra, a Vasminiszter tér felé irányozva lépteit, arra is rádöbbent, hogy különös képességgel, egy sajátos átlátókészséggel is bír a szó fizikai értelmében, mert átvitt értelemben már réges-régen átlátott az embereken. Az egyik ablakot példának okáért szemrevaló ifiasszony mosogatta, Podhorszkynak egy fél odavetett pillantás elég volt ahhoz, hogy lássa: a szorgalom vágyódást jegyez, az ifiasszony azt szeretné, hogy a sarkon posztoló derék termetű konstábler keresse fel őt bokréta virággal, szerelmes szóval, kedves mosollyal. A rend őre ebből mit sem vett észre, fiatal volt és hamari, így — somolygott Podhorszky — kötelességét rosszul teszi, felettese több ízben mordan fogadta jelentését, kedvese pedig — a kör ím, bezárul — egy más úr szeme villanását várva mossa otthon az ablakot.

    — Ha meg nem, alkalom van elég, ez az alkalom differencia specifikája, meg lehet teremteni, adja magát, felbukkan, összejön, kialakul, élni kell vele, ki kell használni, fel kell ismerni, aki keres az talál, jó szerencse, semmi más, sors bona, nihil aliud, mert hát Zrínyi eredetileg latinul írta. Kalandvágyakozom — szögezte le Rita —, ez van és volt, testet öltött a kalandvágyakozás, már amennyiben a gondolat testet ölthet, az már elidegenedett gondolat, ugyan már, egyszerűen tárgyiasult, az elidegenedés odébb van.

    Az már utóirat, magyarán:

    P.S.

    Melinda az olvasólámpa fényénél egy darabig bogarászta a sikeresen elkunyerált jegyzetfüzetet — valóban érdektelennek bizonyult -, de akármit mondott a tanár úr, az átabotában lapozgatott Nietzsche és Kierkegaard nem igazította el az „elcsábíttatni akar” passzus értelmét illetően. Podhorszky tanár úr szerint viszont működnek az írások, Stollár tanárnő szerint pedig pszichológiailag hitelesek a beszélyek.

    Bonyolult.

    Teltek múltak az órák, feljött a hold, megíródott az angol lecke, s papírra vetődtek az évfolyamdolgozat újabb oldalai. Melinda — éjféli szokása szerint — félretette a papírt, s fényképeket kezdett böngészgetni. Stollár Rita szebb, mint Salamon Cecília — állapította meg. — Akkor még nem voltak aktfotók, dehogynem voltak, de Salamon Cecíliáról biztos nem, rólam sincs, nem mintha csúnya lennék — illegette magát az ablak tükrében.

    Az ágyban újra elővette a régiségtől porszürke füzetet, mélán lapozgatott, aztán nyújtózkodva a feje feletti polcra csapta, még elmélkedett egy kicsit, azon tudniillik, hogy Podhorszky tanár úr szerint működik az „elcsábíttatni akar” formula, az akarás akarása, hogy valaki akarja, hogy akarjon valamit, a szerelmet, meg az elcsábulást. És hogy lehet akarni olyat, ami spontán jön vagy nem jön?

    — És jó volt a koktél, mitől kék, attól, hogy curacao van benne, az mi, meg kell kérdezni a tanár úrtól, jó fej, nem hasonlít a dédapjára, miért hasonlítana, a Rita tanárnő sem hasonlít Salamon Cecíliára, na aztán neki végképp semmi köze a színésznőhöz, nem is volt gyereke, a tanárnőnek sincs, Rita fesztelenül meztelen, jópofa szójáték, megismételve is, Podhorszky Tamás sokat látja meztelenül a tanárnőt, az meg engem, hülye szitu, Kovacsics azt hitte, együtt vagyunk a tanár úrral, hogy lehetnek együtt a tanárnő és a tanár úr?

    Podhorszky Soma rosszallóan ingatta a fejét.

   — Mecsoda illetlen gondolat, kisasszony — mélázott el Melinda félálmában -, s tessék tudomásul venni, az „Úrasszony a szabónál” pediglen működik, de még mennyire működik! ‘Iszen én írtam.

    A tisztán szimbolikus zárójel — ez már csak ilyen történet — viszont materializálódott, mégpedig akkor, amikor stílust váltott a zenegép, megszólalt Cseh Tamás, Levél nővéremnek, Tetőzött az ifjúsági probléma, ó a Balaton, régi nyarakon, és persze a Krakkói gyors, Tamás nosztalgikusan hallgatott, egy darabig Melinda is csendesen bámészkodott, jobbára Podhorszky arcélét nézte, mert ha a csípők összeszorulnak, márpedig összeszorultak, ugyebár csak az látható a partnerből.

    — Miért olyan rosszkedvű, tanár úr? — kérdezte idővel.

    Tamás elhúzta a száját.

    — Idáig erről beszéltem, nem?

    Melinda előrehajolva szembenézett Tamással.

    — Egészen addig jókedve volt a tanár úrnak, amíg Rita, szóval a tanárnő el nem ment.

    — Örültem volna? — vont vállat Podhorszky.

    — Azért lett rosszkedvű, mert a Blahához ment?

    Tamás elkerekedett.

    — Miből gondolja?

    Most Melinda vont vállat, nem tartotta illendőnek elmondani, hogy az egyetemi szóbeszéd Blahát nőtlen állapota és közéleti aktivitása miatt régies kifejezéssel szoknyapecérnek mondja, Rita pedig testileg és lelkileg — közhely — meztelen állapotban, tudniillik a zuhanyozóban, több ízben is pozitív értéktartalmú kijelentéseket hangoztatott a történészről. Inkább fordított a szón, a tapintat okán.

    — Régen ismeri a tanárnőt? Szóval... — hagyta függőben a kérdést, újabban gyakorta járt el imígyen.

    — Ha azt kérdezi, hogy mióta járunk — mosolyodott el Tamás —, akkor tíz éve. Tizenkettő.

    — Nem élnek együtt — szögezte le Melinda. — Ezt is mesélte a tanár úr. Amikor elmentünk E.-be.

    — Hova akar kilyukadni? — érdeklődött Tamás.

    — Jó a tanárnővel? Ritával? — faggatózott Melinda, mert ide akart kilyukadni. — Járni, meg minden?

    — Nem indiszkrét maga egy kicsit? — hökkent meg Tamás.

    Melinda kaparászott az asztalon.

    — Azért kérdezem, mert a szüleim annyi idősek, mint a tanár úr és a tanárnő, és együtt élnek, pedig elváltak és anya szerint azért, mert jó egymással és negyvenöt évesek.

    Tamás gondosan megtömte a pipáját.

    — Tudja, az úgy van, hogy van a bibe meg a porzó — mivel Melinda elfintorodott, komolyra fordította a szót. — Miből gondolják maguk, hogy negyven fölött már nem érdekes a dolog? A szex, ha arra kíváncsi. Egyébként pedig jó. Most már mindent tud?

    — Igen — mondta kétértelműen Melinda befelé bosszankodva. — Megint olyan hülye vagyok — ostorozta magát —, mint amikor a zuhanyozóban rámásztam Ritára, abba kell hagyni a dumát, pedig kivel lehet ilyesmiről beszélni, anyuval néha, meg Ritával, a tanár úr viszont hülyének néz.

    Ebben némiképpen igaza volt, ámbár Tamás szívesen válaszolgatott, fura helyzet összebújva ülni egy diáklánnyal a ricsajos klubban, kitálalni, belemászni az intimszférába, de hát a zárójel működött, s a zárójelben most éppen Rita volt.

                                                                       P.S.

    „Szent Patrik kolostorában a szerzetesek — az apáttal együtt éppen tucatnyian — sokáig, évszázadokig jegyezgették, ki mit mond a pokolban látottakról, a feljegyzések vaskos fóliánsokra rúgtak. A látomásokat a szorgos írástudók rendszerbe szedték, kihüvelyezték lényegüket, összevetették az egyházatyák és az óidők filozófusainak bölcsességével, elemeztek és értelmeztek, majd minden szót hosszan megvitatva glosszákat róttak a kódexek margójára. A feljegyzéseket és a glosszákat az évek, évtizedek sorjázása közben újra meg újra elővették, az új szerzetesek — mert egyetlen barát sem volt halhatatlan, ám novíciusban soha nem volt hiány — szőrszálhasogató alapossággal elolvasták eleik feljegyzéseit és magyarázatait, s ha hiányosságra leltek a faktumok leírásában vagy a kommentárban, érett vita után írásba foglalták a kései disputák eredményét, és külön pergamenen csatolták a kódexekhez.

    Egy bölcs apát azonban észrevette, hogy a vita elvonja a szerzeteseket mindennapi munkájuktól, a glosszák pedig lélektelenné váltak, mert hiszen minden szót végtelen hosszúságú vita csiszolt egyformává. Az apát érett megfontolás után szigorú szilenciumot rendelt, ám nem telt sok időbe, döbbenten vette észre, hogy szerzetes testvérei egyenként képtelenek a bölcsesség fényét hordozni, a glosszák némelyike megrekedt a kegyes kíváncsiságnál, mások viszont túldíszítetté váltak, hol az apró képecskék miatt, hol tartalmukat tekintve.

    — Kell hát a disputa, de nem kell a fecsegés — nézte komoran az írópultnál körmölő szerzeteseket, ám súlyos dilemmájára nem kapott választ, pedig tudta, neki, éppen neki kell megtalálnia a megoldást. Ennek okáért bezárkózott a böjtölők cellájába, s kellő idő után gondokkal terhelt elmével alászállt a barlangba.

    Visszatérvén arca komor volt, mert elméje megvilágosodott. Összehívta társait, s elrendelte, hogy minden évben egyetlen nap egyetlen órájára eltörli a hallgatást, a szerzetesek azon a napon párokba rendeződve beszélgetve sétálhatnak a kerengőn, azzal a kikötéssel, hogy minden évben más lesz a párjuk.

    — A kommentárok e naptól kezdve ismét a bölcsesség fényében fürödnek — szólott az apát —, hiszen minden kérdést egy éven át érlel végtelenül tömörré és végtelenül pontossá a kérdező, mert tudván tudja, hogy hasonlóan pontos és tömör választ fog kapni éppen egy tucat év után.

    És ennek utána egyetlen barát sem mert többé egyetlen sort sem írni ama pergamenlapokra.”

Kállai R. Gábor, 1998. december 21.