Bal lábbal kelni jelentős esemény, még ha a ténynek önmagában nincs is mozgalmi következménye.

– Miért alszik ilyenkor Andrej? – csattant fel a vonalas telefon. – Nem dolgozik?

– Dolgozik, de délután – toporgott Eszter bal lábbal. – Szóval mit mondhatok neki?

– Te gyerek vagy? – érdeklődött tovább a hívó fél.

– Nem – csapta volna le a kagylót Eszter, ha fel nem ismeri Red Johnny hangját, stílusáról nem is beszélve. – Én az érettségizett és a diplomás gyerek anyja vagyok.

– Ja, akivel régen is járt? A Kolontáj Erika – ismerte fel Red a helyzetet.

– Én. A Kolarics Eszter.

– Tényleg. És te vagy a felesége?

– Igen – kezdte szórakoztatni a beszélgetés Esztert.

– És nem dolgozol te sem?

– De igen. Indulnék is lassan.

– Én is rohanok. Tudod, miről van szó?

– A Comandantéról – vágta rá Eszter. – És te vagy Red Johnny.

– Én. Írd fel, hogy az az ember, az Ókuthy Robi kész. És hívjon fel. Vagy hívja fel. A Robit, akit ismer, és menjen oda. Jövő szombaton, este hatra. Szia. Ja – kapaszkodott a kapcsolatba Red. – Van Miklósinak mobilja? Miklósdinak. Valami öreg prof. Te ismered?

– Ismerem, de tíz éve nem láttam – hökkent meg Eszter.

– Bánfi Zsuzsa ismeri? A Lantos Miklós felesége. Annak a görénynek. Ismered?

– Ismerem. Mondjuk őt sem láttam húsz éve.

– Majd felhívom. Szia, most rohanok, mert órám van.

– Állj. Hova menjen Andrej?

A Comandante élete egy szakaszában, körülbelül akkor, amikor legendája egyik fele már elkészült és ismert is volt, csak éppen viszonylag szűk körben, a másik fele viszont csak Isla de Pinos sziget Miniszterelnökével, a másik Comandantéval folytatott keserű vitákban és titkos előkészületekben létezett, a rá jellemző konokan határozott módon éppen nemzeti bankot és tervgazdaságot vezetett, ami feladatnak igen szép, ám kevéssé illeszkedik Comandante jelleméhez és szokásos ténykedéséhez. Idővel fel is hagyott vele, s ment tovább, űzte új csatákra a forradalmak szerelme, meg talán a másik, a bürokratikusabb, ám felette hatékony Comandante is sürgette, de ez most nem tartozik ide. Ami viszont ide tartozik, az az, hogy a Comandante intenzív életének e rövid, polgárilag konszolidáltnak mondható, már ha vele kapcsolatban a „polgári” vagy a „konszolidált” kifejezések egyáltalán alkalmazhatóak, egyszóval életének e szakaszában megfordult Budapesten is, a hasonló jellegű intézmények, azaz a bank és a tervgazdaságot vezérlő központ meghívására.

Con el Comandante a las montańas!

Ez lesz a táblán, döntötte el Pauliny, ha ugyan emléktábla lesz, a Comandantéval fel a hegyekbe, ha valaki nem tudna spanyolul, mert ugyan a forradalom majd spanyolul beszél, mondta a Comandante, mindenki más marad az angolnál. Andrej megjegyezte az ötletet, ez igen, ez a legjobb, határozott, rövid, célirányos, ámbár kéne valami új jelszó is, egyáltalán, valami, ami reális, mégis mozgósít, olyasmi, ami lényeget ragad meg, alkalmas közös értékek – az érték fogalma tisztázandó, tartalma nem kevésbé – kifejezésére. Egyszóval jó jelszó kell a közös értékek megmutatására, értse mindenki, akire tartozik, az is, aki fél tőle, talán olyasféle, mint amit a jobboskák mondogatnak mostanság, valami afféle, hogy panelprolik egyesüljetek, fel a hegyekbe, ámbár ott képtelenül magasak az ingatlanárak.

Lázadni gyönyörű, az autonómia forrása a lázadás, a függetlenség eredete a lázadás, a szabadság előfeltétele a lázadás, s mi más lenne a legszebb, a legalapvetőbb, leggyökeresebb lázadás, mint szeretni? De vajon lehet-e a szeretetet és a lázadást kívánásra redukálni, lehet-e elfogadni, hogy a nő nem juthat túl a kéj és kín világán? És tán feltétlenül hozzátartoznak a szeretéshez mindazok a szükségképpen prózai, mert szándékoltságot és teleologikus tételezést feltevő testi mozzanatok, amelyek a szeretést a test működésévé emelik vagy süllyesztik?

A szabadság, az igen, az már valami, kuporgott fázósan a fotelben Eszter, hogy is mondta Kafka, na igen, a ma lehetséges szabadság hitvány kis sarjadék, de mégis szabadság, mégis birtokolható. S mi más lenne az egyéni szabadság, mint a kontempláció békéje, csendesen nézni a falat, akár a szimbolikus, akár a valódi, kézzel fogható falat, vett elő egy cigarettát, Seneca szép szavával a szenvedély és szenvedés nélküli kedélynyugalom a cél, mert a szenvedély maga a szenvedés. Így aztán a szabadság csak a szabadságra ítéltségben ragadható meg, így tehát a szabadság korlátozás, mert minden ítélet és az ítélő autoritásának önkéntes vagy kényszerű elfogadását foglalja magában.

Végül is attól a legkönnyebb megszökni, aki szereti az embert, mindegy, az is a szabadság egy neme.

A négylábú elvtárs ellopta a flekkenem, zsörtölődött Gregor kutyára pirítva Pelczer Gabi, kizárt dolog, morgott Toma, ha arra a húsra célzol, amit az asztalon hagytál kihűlni, akkor Andrej a tettes, így igaz, helyeselt Andrej, én adtam oda Gregornak. Az efféle trükközés, forgolódott Gabi, jellemző rátok, na jó, ránk, pont olyan, mint az obeliszkesdi, az hogy jön ide, nevette el magát Rita, túlkombinálod a dolgot, egy éhező kiskutyára igazán nem lehet emléktáblát alapozni, bólogatott Somkuthy, látszik is Andrejen, hogy eleszi a kutya elől a húst. Mert te sovány vagy, vihogott Eszter, most már világosodik a buli-hangulat, vélekedett Olga, megbeszélik a régi dolgokat, amiket megbeszéltek már harminc éve, amikor szerintük értelme volt valaminek, minek is, vágta fel az utolsó vekni kenyeret, ennyi mára elég lesz, vagy kisnyúl. A társaságot különösebben nem érdekelte az étek, pedig nem rossz, eszegetett Olga hol egy kis Zsuzsa főzte pörköltet, hol egy falat Rita szerezte falusi kolbászt, ámbár ízlett neki Pelczer Gabi szupermarketjárta füstölt hala is. Végigkóstolta a spanyol, a szerb, a villányi, a chilei és a tihanyi borokat is, éppen a baccardihoz ért, amikor Eszter kivette a kezéből az üveget, Cuba libre készítés céljából, mindegy, az ásványvíz sem esett rosszul, sőt, a szabad Kuba egészségére is ivott a colával és jéggel kevert italból.

Meg ne fázz, terítette Olga vállára a pokrócot Somkuthy, végünket járjuk, ült le Olga térdére Eszter, indokolt, ásított feltűnően Podhorszky, csiripolnak a madarak, kezdődik a sichta. Megsült, lengette a lángoló végű nyársat Gabi, ezt talán még megehetem, vagy adjam ezt is Gregornak? Megeheted, de vigyázz vele, mert tüzet ont a páncélkocsi tornya, dudorászott Rita, ezt is elfelejtettem, ez legyen az altató, ropogtatta az ujjait Podhorszky, eléneklem rendesen, kapott az alkalmon Gabi, Odesszától Berlinig kitartunk, nincs ki nékünk, nékünk ellenáll, mert ellenállhatatlanok vagyunk, düllesztette ki a mellét Rita, megtanultuk mi már ezt a harcot, megtanultuk, győzelem vagy halál.

– Azért van alternatíva – borongott Andrej –, a csőd.